A fotós szabadságon

Nagy nehezen megérkezel. Nincsen parkoló. Nem gond, pár száz méterre volt egy pihenő, visszamegyünk oda. Pipa!
- Melyik jelzés is volt?
- Stilizált kék virág szimbólum?
- Az.
- Hol van? Nem látom.
És ott, a tűző napon állva kezdesz azon gondolkodni, hogy egyáltalán jó helyen vagy-e? Cím stimmel, van az erdőbe vezető útszerű valami. Menjünk! Nagy nehezen találsz egy agyonrepedezett fatörzsön valami maszatot, vélhetőleg ez lenne a stilizált virág szimbólum. Nem véletlen a megfogalmazás, annyira kopott volt a festék, hogy ember legyen a talpán, aki ki bírja nézni, hogy milyen jelzést lát éppen.
Nem baj, gyerünk tovább, majd a következő jelzésen kiderül, hogy mi az. A gond csak az, hogy nem találtunk többet. Kb. 300 méter után továbbmenni sem volt kedvünk, ha lett volna sem tudtunk volna tovább folytatni a túrát, hiszen az erdő olyan szinten visszavette a területet, hogy nyakig ért a sűrű aljnövényzet és nem láttuk az ösvényt sem. Sajnos ez már nem az első ilyen jellegű tapasztalásunk volt. Említhetném a Szalajka-forrást, melyet kb. 10 éve volt szerencsénk megnézni, a mászástól megfáradt lábunkat megmártottuk a jéghideg vízben. 2 éve már a jelzőtáblák is alig látszottak ki a bozótosból. A másik példa Szögliget és az ott található Szád-vár romjai. Hosszú órákat kóvályogtunk – látszólag teljesen céltalanul – az erdőben jelzéseket keresve a fákon, sziklákon. Kifulladva, a hátunk mögött tintaszínű viharfelhőkkel, égzengéssel bosszúsan értünk fel a hegytetőre, ahol egy kedves tábla – mint utólag kiderült, ekkor kb. 150 méterre voltunk a romtól – tájékoztatott bennünket, hogy erdészeti okokból néhány fa kivágásra került, a rajtuk lévő jelzéseket pedig nem pótolták. Körültekintően és figyelmesen kövessük a kitaposott ösvényt. Mindezt az út végén kell közölni a turistával?!
Kitaposott ösvény? Hol? Azt tapasztaljuk, hogy túrázni már nem divat és ez nagyon elszomorító. Az emberek 80%-a megáll az éppen útjába eső látogatóközpontnál és táblákon vagy most már interaktív tárlatokon megnézi azt, amit saját lábán bejárva élőben, önállóan is megnézhetne. Kérdem én, a maradék, csekély 20% mit csináljon? A turistatérképek mehetnek a kukába a túrabakanccsal és a hátizsákkal együtt? Nincs hová menni! Gyalogolhatok az aszfaltos úton, szerpentinen a sárga jelzésen (Répáshuta-Bükkszentkereszt)! Hátha egy "figyelmes" sofőr valamelyik kanyarban kivasal?

Tegyük fel, hogy betévedek egy látogatóközpontba, ha már más opció nincsen. Oda meg nem vihetek be kutyát. Kutyás família vagyunk, jön a blöki velünk minden nyáron. Olvashatjuk a neten a hangzatos dumát: állatbarát szállás, étterem, programok, kutyás túrák. 5 éve tapasztaljuk, hogy: dehogy!
Persze vannak kivételek, évről-évre emlegetjük is őket. Boldogkő-vára jó szívvel várja négylábú látogatóit is, akár csoportos, vezetett túrára is! Aki kutyával kirándul, tudja az ebet koordinálni, ismeri a kutya határait, habitusát. Az enyém hallgatott már végig koncertet, végig ült egy vetítést csendben (!), nagy vászon előtt Rudabányán. Felmászott Boldogkő-várában az utolsó toronyba is, és ott fekve, végighallgatta a vár történetét. A csoport és a túravezető nem kis derültségére. Próbálkoztunk idén a Csillagdával is, de ott már falakba ütköztünk. A vetítésre nyilván nem, de a kiállításra sem engedtek be bennünket kutyával, felajánlották, hogy kint vigyáznak rá (a hegytetőn, 40 fokban). Csak hárman mentünk be az ajándékboltig, ha már idáig eljöttünk legalább valami szuvenírt vigyünk haza, ha élményt nem is.

A hét legnagyobb élménye számomra Bükkszentkereszten volt, Gyuri bácsi, a füvesember új gyógynövénykertjét nézhettem meg, ahol eddig számomra ismeretlen, felénk már sajnos ritkaságszámba menő növényeket csodálhattam meg, majd ezután - a kilátó felé menet - vadon is jó néhányukkal találkoztam.